A politikai üldözöttek, kényszermunkára, vagyis az úgynevezett "koncsentrára" behívott középkorú férfiak rémálma volt annak idején a hírhedt Duna-csatorna. A hadadnádasdi Sipos András sok borzalomnak szemtanúja volt. Dési katonai alakulatától 1985-ben, három hónapos alapkiképzést követően 109 társával együtt vezényelték ki Poarta Albára, amely Konstancától körülbelül 35 kilométerre található. Amikor megérkeztek, csak a nagy pusztaságot találtak. A kaszárnya vékony falú barakkokból állt, ezekben aludtak, fűtés, minden nélkül. Szerencséjére ő a gépkocsivezető lett, nem kellett csákányolnia. A rakodókocsik éjjel-nappal dolgoztak, egyetlen perc megállás nem volt. A kemény munka velejárója lett egy idő után a szinte mindennapos balesetek bekövetkezése. Ezen a helyen köztudottan sokan vesztették életüket. Később Sipos András sok elhunytat vitt haza a katonaság gépkocsijával a szeretteihez. A csatornai munkatelepen előre előkészített koporsók is voltak, amelyeket az ott dolgozók is láthattak. Senki sem érezhette biztonságban magát. Az embereket felküldték hetven-nyolcvan méter magasra, a sziklára, sokan a mélybe zuhantak. Rengetegen fúltak bele a vájás alatt lévő csatorna gödrébe. Nem engedték a hozzátartozóknak, hogy felnyissák a koporsót. Sipos András a nyolcvanas évek elején Zilah főterén - akkor még itt élt - piros-fehér-zöld szalagot magára tűzve sétált az utcán, egykettőre behívatták a szekuritátéra. Úgy elverték, hogy két hétig szinte járni se tudott. /Fodor István: Duna-csatornai rémségek. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 17./
